A Pannon Bulldog története,
avagy az utolsó cikk

Bár a legelső magyar skinhead fanzine, a fénymásolással sokszorosított Power Of Oi! már 1988 elején megjelent, 1990-ben szinte egyszerre tűnt fel két magyar nyelvű bőrfejű kiadvány: a Németországban, Bielefeldben készült Kitartás és a hazai Pannon Bulldog. Utóbbi, minden kétséget kizáróan a kor legismertebb hazai és még nemzetközileg is elismert skinhead újságja volt. Foglakozott velük a korabeli Népszabadság, de állítólag megtörtént az is, hogy egy példányát balos punkok égették a Moszkva téren.
A nyomdában készült lap első száma 1990 júniusában jelent meg, 20 oldalon és fekete-fehérben. A Pannon Bulldog elsősorban zenei magazin volt, nacionalistaként, antikommunistaként, revízionistaként és patriótaként határozták meg a szellemiségüket. Ahogy az első szám beköszöntőjében írják: „A lap a hazai mozgalom összefogását és erősítését szolgálja. Nem kötelezi el magát egyik irányzatnak sem, általános képet kíván nyújtani a hazánkban, Európában (sőt a tengerentúlon is) e téren uralkodó helyzetről.” A P.B. terjesztése kézből-kézbe történt, illetve a József körúti Hangvárium lemezboltban volt kapható. 1992 májusáig öt száma jelent meg. Olyan magyar és külföldi csapatokkal közölt riportokat, mint a 88-as csoport, a Ballagó Idő, az Egészséges Fejbőr, az Oi-KOR, vagy a Peggior Amico, az English Rose és a Bound for Glory. Emellett koncertbeszámolók, rajzok, karikatúrák, fotók, más újságok ismertetői, demokritikák, lemezlisták és persze hírek, aktualitások kaptak helyet benne. Lehetőséget biztosítottak arra is, hogy külföldi lemezekhez lehessen hozzájtuni. Fel is lehetett vetetni. Kiadták a 60 perces Honfoglalás című válogatás kazettát, amely a legjobb korabeli hazai Oi! bandák felvételeit gyűjtötte össze. Ebben a 4 éve, a kérésemre készült írásban Thory, az egykori szerkesztő idézi fel a P.B. történetét. (Sziva Balázs) 

"Rég volt, tán igaz sem volt. Ültünk hárman egy kopott józsefvárosi bérházban egy unalmas vasárnap délután. A házigazdánk szólt, hogy mutatna valamit. Az átmulatott hétvégétől bágyadtan vártuk azt a nagyon érdekes „dolgot”. Ez a „dolog” egy valódi skinzine volt. Hogy honnan volt, honnan nem, azt már nehéz lenne kideríteni. A lap címe talán az volt, hogy Oi! The Bulldog, de már ez sem biztos, csak, hogy a Bulldog szó benne volt.
És akkor már tudtuk, hogy mi lesz, ami az unalmas vasárnap délutánjainkat ki fogja tölteni az elkövetkező hónapokban. A nevet hamar kitaláltuk. Talán ez is a házigazdánk ötlete volt, de közfelkiáltással el is fogadtuk. Így lett Pannon Bulldog (az akkor aktuális magyar helyesírásnak megfelelt az angol szóalak). A cím jól hangzott és egyszerre fejezte ki az akkor tetőpontjához közelítő hazai skinhead mozgalom nemzetközi és nemzeti gyökereit.
Persze jó, hogy ezt így hamarjában elhatároztuk, de hogyan tovább? Ne feledjük, hogy 1990 elején járunk, amikor még nagy szó volt Bécsig elutazni, vonalas telefonon beszélgetni, bomberdzsekiben járni a pesti éjszakát, illetve este tíz után sörhöz jutni a Belvárosban. Szóval úgy gondoltuk, hogy az „ereklyében” található valamennyi címre írunk. Egyikünk vállalta a német nyelvterületet, másikunknak jutottak az angolul megszólítható kapcsolatlehetőségek. És a teljes munkamegosztásnak köszönhetően a harmadikunk nekilátott illusztrációkat készíteni.
És szinte porszem került a gépezetbe már az elején. Vagyis egy hajszálon múlt az első szám megjelenése is. Csak egyetlen válaszlevél érkezett. Ennek nem az érdeklődés hiánya volt az oka, mert, ahogy mi érdeklődve tekintettünk nyugat fele, a kommunizmus bukásával a nyugati mozgalmak számára is rendkívül kuriózumnak számítottak a keleti kapcsolatok. Ezt később tudtuk meg, persze. A probléma gyökere abban volt keresendő, hogy nagyon régi volt a féltve őrzött skinzinünk, így a címek már nem voltak aktuálisak. Az egyetlen választ a Frisian Patrol nevű holland skinzintől érkezett, mely akkor készítette éppen utolsó számát.
Aztán beindultak a dolgok, majd kezdett is összeállni az első lap. Igen ám, de egy jól szervezett mozgalomban azért ez nem úgy ment, hogy én most csinálok egy együttest, szervezek egy felvonulást, vagy megjelentetek egy lapot. Ezt el kellett fogadtatni a „vezetőkkel” is. Tehát az engedélyeztetés nem az állami vonalon történt, hanem a Semmelweis utca egyik kapualjában, ahol is megkaptuk a „nem olyan rossz” összegzést, amely lehetőséget teremtett arra, hogy mehettünk vele a nyomdába.
A nyomdát egy akkor még barátnak hitt rocker srác intézte, aki valami metálos újságot szervezgetett. De a költségeket össze kellett dobnunk, ami akkor nem volt könnyű és néhány hétvége úgy telt el, hogy sörre se futotta… De áldozatok nélkül nem lehet. A példányszámot is nehéz volt belőni, mert az már az elején látszott, hogy a terjesztés is komoly feladat lesz. 
Arra várni, hogy a lap híre szájról-szájra terjedve érjen körbe kicsi országunkban naivitásnak tűnt, így mi vettük nyakunkba az országot és utaztunk néhány városba minden további cél nélkül. Illetve azzal a céllal, hogy valakivel majd csak összefutunk, akinek a lapot eladjuk. Vegyük mondjuk Szegedet. Gondoltuk, hogy leszállunk a vonatról, elkiáltjuk magunkat, hogy „itt a Pannon Bulldog, csak vegyenek, vegyenek” és már hosszú sorokban állnak is a fiatalok és kiderül, hogy kevés újságot vittünk magunkkal. Hát, nem így történt. Célközönségnek számító fiatalokat is alig találtunk. Aztán meg örültünk, ha ingyen odaadhattunk egy példányt, rosszabb esetben még egy sört is kellett hozzá vennünk…
A kezdeti nehézségek ellenére jól alakult a lap terjesztése. Később már a suliban is szóltak, hogy megjelent az „első magyar skinhead fanzine”, mert persze azért nem kellett mindenkinek az orrára kötni, hogy az ember suli után mivel is foglalkozik...

Sajnos, a folytatásban már csak ketten maradtunk, de a szűk stábot egyre szélesedő hazai és külföldi tábor segítette újabb és újabb információkhoz, cikkekhez, riportokhoz, rajzokhoz. A második szám színes borítóval jelent meg, amely a külföldi népszerűséget is meghozta, mert ilyen kivitelű és példányszámú skinzine máshol nem jelent meg. A harmadik szám már szövegszerkesztővel készült, ami azért 1990 és 1991 fordulóján szintén nagy előrelépés volt, még akkor is, ha ez külső segítséggel történt.
A példányszám nőtt, az újságok fogytak, amiben sokat segített a lap közepén elhelyezett színes poszter is. És ez egyben azt is kijelölte, hogyan tudnánk továbblépni, mivel lehetne még egy nagy lépést előre tenni. Kitaláltuk, hogy legyen a „fotozine”, azaz egy teljes hazai-külföldi fotógyűjtemény és ráadásul színesben. Össze is állt a lap anyaga és nem kis befektetéssel elkészült a színrebontása valamennyi képnek. És ekkor következett be a negatív fordulat…
Az előkészítés kifizetése után a nyomdában közölték, hogy nem kívánják „ideológiai” okokból a további nyomdai munkát vállalni. A valódi ok inkább az lehetett, hogy addig ment fusiban a nyomtatás, mert még mindig ne feledjük el, hogy a 90-es évek elején járunk, de aztán a privatizáció előszele a kis nyomdákat csak elérte. Persze valós költségekkel már nem volt reális célkitűzés 16-20 oldalas színes újságot nyomtatni ezer példányban. Így aztán a Pannon Bulldog címlapjaihoz 10 évre is elég, előkészített színes képpel és üres zsebbel véget is ért az újság.
A „stáb” is szétesett és támogatók nélkül nehéz egy ilyen munkát megcsinálni. De aztán csak jöttek a levelek, kerestek a haverok és egy kedves jó barát is érkezett azzal, hogy folytatni kell. Így születhetett meg a negyedik szám. Új segítők, új nyomda, új címlap, új remények. Persze a reális költségekhez reális ár is tartozott, amely 100%-os áremelést kellett, hogy jelentsen. Voltak, akik a majdnem két sör árát túlzásnak tartották, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lapok soha nem tudták visszahozni a teljes költséget, mert a nyomda mellett a külföldi levelezés is rengetegbe került akkoriban. Néhány egyéb kiadvány segített nulla közelébe hozni a költségvetést. Mivel az ember a kedvtelésére inkább áldozni szokott, mint abból pénzt remélni, ezért ezt el kellett fogadni, hogy így van rendjén.
A magas ár miatt a lap nem fogyott a korábbi ütemben, ezért hamar ismét „válsághelyzet” alakult ki. Ez pedig dacot szült, amely azt mondta, hogy már pedig egyedül is meg kell csinálni. Talán önigazolásnak kellett, de 1992 májusában megjelent az ötödik szám, amely akkor már valószínű volt, hogy az utolsó lesz. Az utolsó két számhoz az egyre növekvő külföldi népszerűség miatt már angol nyelvű kis összefoglaló is készült.
A mindig „újabbat és újabbat” gondolat jegyében már nem is a skinhead fanzine folytatása volt a motiváló erő, hiszen ekkor már egyre-másra jelentek meg a hasonló kezdeményezések (Árpád népe, Kopasz, Agria Hangja, de külföldön is jelent meg magyar nyelvű lap), hanem a lelátói hangulat. Mert bár a meccs az mindig is meccs volt, de ne feledjük, ebben az időszakban sikerült 11 év után újra megnyeri a bajnokságot. Bajnokavató Diósgyőrben 30 ezer néző előtt, portyák Európában, ezrek vidéken, szerveződő lelátói mozgalmak. Így jelent meg két szám Ferencváros Front címmel a Pannon Bulldog „folytatásaként”. Ezek azonban csak kísérleti számok voltak, és bár a visszajelzés pozitív volt, de nyomdai megjelenés nem következett.
Még évekkel később is meg-megkérdezték koncerteken, meccseken, hogy mikor lesz a következő Pannon Bulldog. Bár a kedv még meg is lett volna, azonban a sok segítő szó kevés volt, mert ez akkora munkával jár, amelyet egyedül már csak túlzottan nagy erőfeszítéssel lehetett volna megvalósítani, aki pedig ilyet nem csinált, ennek a munkamennyiségét (és költségigényét) felmérni sem tudta.
De talán nem is baj, hogy nem volt folytatás, hiszen így egy korszak egyik szimbóluma lehetett a lap, amely legkevesebb 500, legtöbb 1.000 példányban készült el és gyakorlatilag fogyott is el."

forrás: Szíva Balázs